Düh, Harag

A napokban néztem meg Szabó Péter és Kun Szilvi alábbi beszélgetését, amit mindenkinek jószívvel ajánlok.
Nagyon hiánypótló, nehéz és fontos téma, amit körbejárnak.

Aki jár hozzám konzultációra már sokszor halhatta tőlem, amiről Szilvi is beszél a videóban.
Én is vallom és tapasztalom, hogy amíg nincs megdolgozva, nem szembesülünk a dühünkkel, haragunkkal, addig nincs érdemi változás, „gyógyulás”.

Igen is Meg Kell Élni a Dühünket!
Ki kell húzni a dugót, amivel lefolytottunk több évtizednyi érzelmet!

Nem arról van szó, hogy ordítsuk le a másik embert. Erről szó sincs!
De lehet párnát, kanapét püfölni vagy egyszerre a kettőt.
Lehet párnába ordítani is, némileg tompítja a volument. 😃
Vagy kimenni az erdőbe, ahol éppen senki sem jár és ott ordítani, csapkodni, köveket dobálni.
Mondjuk utána kérjünk bocsánatot az erdőtől, fáktól és köszönjük meg nekik, hogy ennek teret adtak.
Vannak testorientált foglalkozások, ahol a dühhel, haraggal lehet célzottan dolgozni.
Ellehet menni pszichodrámára és családállításra is.
Oda lehet képzelni a térbe a másik felet, akire haragunk irányul és akár nyomdafestéket nem tűrő módon mindent is kiventillálni.
Le lehet menni az edzőterembe és kitombolni.
Vannak már törős-zúzós szobák, ahova be lehet fizetni.
Szóval tényleg van lehetőség arra, hogy kiengedjük a gőzt.

Hozzá tartozik a történethez önmagunk tudatos megfigyelése is.
Megfigyelem, hogy mi az, ami az érzést kiváltotta belőlem.
Ha ez meg van, akkor evvel már lehet racionálisan is dolgozni.
Segít, hogy ne a másikra vetítsük ki, ami bennünk van.
Sőt, ezt már az asszertív kommunikációnkba is beletudjuk foglalni.
Fontos kimondani és megbeszélni mind azt, ami bennünk a rossz érzést keltette.

Hatalmas erő kell az érzelmeink elnyomásához és hatalmas erőhöz jutunk, ha felszabadítjuk őket, magunkat.
Világ teremtő, hegyeket megmozgató, vagy mindent pusztító erő.
Sokszor ezért is félünk tőle.
Mert azt érezzük, olyan hatalmas, hogy avval árthatnánk másnak.
Igazából akkor ártunk a legjobban, ha nem éljük meg.
Ártunk magunknak, testi és lelki szinteken egyaránt.
Ártunk másnak, mert ha egyszer kirobban, akkor tényleg bántunk, tényleg pusztítunk.
És ártunk avval is, hogy nem az igazi arcunkat mutatjuk, hisz egy felvett maszk az, amit látnak belőlünk.
Nem avval fognak minket szeretni, ha mindig csak bólogatunk és azt csináljuk mondjuk, ami szerintünk másnak jó, hallani akar vagy ha mindig csak nyelünk és nyelünk…

Én is tapasztalom, hogy van, aki elhatárolódik a dühtől, haragtól túl szélsőségesnek és helytelennek tartja.
Vagy teljes tagadásban van.
Olyan is előfordul, hogy nem is tudja, ez az érzés dolgozik benne (ezekhez tartoztam én is).
Ez nagyon nem jó.
Nem attól leszünk jó emberek (mindenkit szerető, elfogadó spirik), hogy elnyomjuk, lehasítjuk az érzéseinket.
Ez többek között depresszióhoz, szorongáshoz, önmagunk megbetegítéséhez vezethet.
Szerintem senki sem ilyen életre vágyik.

Ja! És még egy.
Megbocsátás.
Valódi megbocsátás a fájdalom mögött van, amikor már képesek vagyunk a belátásra.
Ahhoz viszont előbb a haragunkon kell dolgozni.
Mi döntjük el az erőnket hogyan használjuk.
Kreatívan vagy (ön)pusztítóan.
Segítséget kérni ér és nem szégyen.
A felelősség a miénk.

Szeretettel,

Martina